Festészetszínház – drMáriás alkotásai a Forgács-gyűjteményben

Vármegyeháza Szekszárd 2024. szeptember 14 – november 15

Már vagy húsz éve festettem, amikor először elgondolkodtam azon, vajon mi lesz a műveimmel azután, hogy kiállítottam őket. Mert nem azért festettem őket, hogy túladjak rajtuk. Természetesnek vettem a társaságukat, gondolkodásom, élményeim útjelző tábláiként fontos és természetes volt, hogy ott legyenek a kezem ügyében, s ha valaki jön, annak megmutathassam általuk, hogy hol is tartok a művészetemben.
Azonban egy idő után annyi lett a kép, hogy már nem tudtam őket hová tenni, s hamarosan kiderült az is, hogy egyáltalán nem rossz, ha máshoz, máshova kerülnek, mert ott új életre kelnek, s mások életét színesítik, gazdagítják.
És az se baj, ha megválva tőlük újakat kell festenem, hogy bebizonyítsam, a léc, amit magamnak állítottam, újra és újra megugrandó, hisz a művésznek be kell bizonyítania, hogy amit egyszer elért, azt újra el kell érnie, sőt, meghaladnia.
Szép lassan elkezdtek a képek új helyekre kerülni. Olyan emberekhez, akik szerették, s értékesnek tartották azt, amit csinálok, valamint részeseivé akartak válni valaminek, amit festő és gyűjtő csak együtt állíthatnak a világról, s hogy szerintük mi az, ami igazabbá, szebbé, értelmesebbé teszi életeinket.
Idővel sok gyűjtőt ismertem meg. Mindegyikük más-más személyiségként különböző alkotásokat tart fontosnak, értékesnek, különlegesnek. Van, aki csak egy-két képet enged meg magának, s van, aki sokat, van, aki hasonlókat gyűjt, s van, aki minél több egymástól különböző által éli ki ízlése sokszínűségét.
Forgács István a Kieselbach Galéria 2018-as őszi aukcióján találkozott először drMáriás alkotással, a Kánoncsinálók című festménnyel, amelyet annyira megkedvelt, hogy licitált rá, és végül megnyerte. A festményt hazavitte, de ahelyett, hogy megnyugodott volna, ahogy nézegette, egyre jobban elkezdte foglakoztatni a festő világa. Hamarosan felkereste, majd a hamarosan egyre gyakoribbá váló beszélgetéseik során kiderült, sok mindent hasonlóan látnak a világunkat és a művészetet illetően. Később jelentős kiállításokat néztek meg, majd megbeszélték a látottakat, miközben azon gondolkodtak, vajon mi lett volna, ha Ady találkozik Schielevel, Mátyás király Uccelloval, drMáriás Bosch-sal, Velazquez pedig ártatlanabbnak festi meg a Mennyei bárány földi helytartóját X. Ince pápánál. Így született meg a Forgács-gyűjtemény, amely a művész hol szenvedélyes, hol időutazó, hol költői, hol pedig karcos arcát mutatja meg.
A művész boldog, mert tudja, hogy jó kezekben vannak az alkotásai, és talán a gyűjtő is, mert tudja, hogy nem csak egy kedves és színes szenvedélyének él a gyűjtés által, hanem értéket őriz meg, s ami talán még fontosabb, segíti a művészt abban, hogy még többet és még jobbat alkothasson, amiért köszönetet érdemel, s nem kicsit, hanem nagyot.