Bocs, megölhetlek?
2011, Playground Records, CD
A dada-rock-káoszjazz-satöbbi Tudósok zenekar huszonötödik születésnapját nagy fesztivállal és új lemezzel is ünnepelte: mindkettőt meghallgattuk. Könnyes szemű visszaemlékezés a halál kamionjára, közönségénekeltetés a Basszál című örökbecsűvel.
Ha egyszer 25 éves születésnap, akkor jó lenne azzal kezdeni, hogy én láttam a Tudósokat Bada Dadával, de őszintén szólva nem emlékszem, hogy láttam-e, csak sejtem, hogy igen, de elfelejtettem. Például abból, hogy arra viszont emlékszem, hogy A Röfi család bosszúja című festményt – felnőttek itt tekinthetik meg – láttam élőben. Meg hogy a Repülő tudomány című lemez (1995) megvan, ami még vele készült.
Ezen hallható A halál kamionja, a legborzongatóbb szövegű szám, amit valaha hallottam: “A halál kamionja mindenkit elgázol, lalala / Hiába, ha a falra mászol, akkor is elgázol / Hiába, ha a faszomra mászol, akkor is elgázol”. Még Bada Dada előadásától eltekintve is erős. Lehet, hogy nem kéne, de magyaráznám egy kicsit: hogy pont attól annyira borzongató, hogy triviális, hogy voltaképpen nem több, mint egy hülye vicc, meg egy magas labda lecsapása (“faszomra mászol”) – miközben persze hogy több. Még az utolsó sorba is bele lehet látni sok mindent, hogy az ember a halandóság elől a szexbe próbál menekülni, de persze hiába: ami üres trivialitás, de a hülye vicc megeleveníti.
Talán ennek az élménynek köszönhető, hogy a Tudósok soha nem volt vicces mókazenekar számomra; hogy drMáriás szövegei közül a politikusos és baszós “vicces” darabok inkább kivételnek tűntek, arra viszont mindig érzékeny voltam, hogy a lírai ént hányszor és hányféleképpen gyilkolják és kínozzák, már persze amikor éppen nem ő másokat. (Lásd akár a Gyere be a diszkóbacímű slágert; a legjobb szerintem ebben a műfajban a Sport és tudománycímű szám: a halál egy hegy tetején üldögél, katonák hívják focizni, ő fáradt, de a katonák erősködnek, persze rossz vége lesz a dolognak.)
Az a Tudósok-koncert, amire leginkább emlékszem, valamikor 1996-ban vagy 97-ben lehetett egy kis klubban, talán húsz ember előtt, a zenekar gyakori átmeneti periódusainak egyikében: egy dobgép volt a színpadon, drMáriás szavalt és kántált és fújt, és talán még egy gitáros is volt, vagy valaki. Így tizenvalahány év távlatából arra emlékszem, hogy megrendítően üres és idegen volt az egész; a sok szándékoltan “furcsa” zene közül kiemelkedő módon vetette fel a kérdést, hogy “miért csinálják ezt?”, “kinek jó ez?” stb. Azt ugyan nem merném állítani, hogy jó volt, de lám, mennyire emlékezetesnek bizonyult, mert annyira más volt, mint egy nagyon tág értelemben “rendes” koncert. Talán emiatt volt, hogy a 2003-ban kialakult, meglepően stabil felállás (drMáriás mellett Endrei Dávid basszusgitáros és Jeli Gergely dobos a Brainsből) korábban nem nyert meg igazán: a minimálrockos, -funkos stb. kíséret nem tűnt olyan erősnek, hogy magában érdekes legyen; még nem pop, már nem avantgárd – inkább csak megágyazott drMáriásnak, de túl sok kitöltetlen üres helyet hagyott.
Lehet, hogy nem is maga a zene állt össze mostanra, hanem csak én nyugodtam bele a dolgok alakulásába; mindenesetre a Bocs, megölhetlek? új lemez e felállás legerősebb anyagának tűnik. A számok végre igazán számszerűek, összeálltak és húznak; drMáriás éneke, énekbeszéde, üvöltözése, kántálása, performansza nem a dob-basszus fölött hallható, hanem benne a zene szövetében, mint ahogy szaxofon-, trombita- és harsonaszólói is szervesebben kapcsolódnak össze minden mással. Talán most nincs olyan kiemelkedően mémszerű, skandálható húzódal, mint a Basszál vagy a Dávid Ibolya, de azért bőven akad sziporka (például a Rege a Tudósokról és aDemokrácia). Egyedül a Nacionálé az Internacionálét és a A föl-földobott kőt reggae-ska-viccbe oltó poénkodása tűnik olyannak, aminek nem túl hosszú a szavatossági ideje.
Ez már majdnem rockzene. Ez azt jelenti egyfelől, hogy már nem az a besorolhatatlan és épp ezért megrendítő pillanatokat is okozó szabad zenélés rock, dada, jazz, hülye vicc és sok minden más határán, ami régen, nagyon régen; másfelől viszont azért ez a “majdnem” helyzet is épp elég izgalmas: a határokat immár belülről feszegeti, de azért feszegeti rendesen, szórakoztató módon, sok elég erős pillanattal. B+
A 25. születésnap alkalmából tartott fesztivál (az A38-on, hol máshol) szintén a szórakozás jegyében telt; itt készültek a fotók is, még több ide kattintva látható. Pedig az Őstudósok ritkuló-sűrűsödő, szétcsúszó egymás melletti szólózástól egyszerre-mindenki-káoszig tartó zenélése nem volt éppen pop; de például feLugossy László színpadi jelenléte tett arról, hogy majdnem az legyen. Érdekes volt megfigyelni, hogy miközben érezhetően egy tőről fakad drMáriás előadásmódjával, mégis mennyire más; valami tág és nehezen meghatározható módon feLugossy rocksztárosabb.
De Gaya és Karel Arutyunjan (Deti Picasso) minimalista, jól ismert könnyűzenei formákat már a könnyűzenén túlra csupaszító performansza is szórakoztató volt, mindennek ellenére, valamint rövidségének köszönhetően. A csúcspont pedig a lemezbemutató koncertet követő, sajnos túl rövidre sikerült Mi a tudomány? session lett. Sok régi tag, két dobos, gitár, szinti, rengeteg szabadon fújó fúvós; drMáriás ironikus vezényletével alakuló, jó hangulatú káoszzenélés, ami a Basszál nagyzenekari verziójába torkollt, hoppá: közönségénekeltetéssel, ami pont azért, mert roppant szürreális volt, nagyon jól jött ki.
Volt persze nosztalgia is, de nem szerencsére a zenében, csak lent a nézőtéren, a pompás szórakozás közepette.
Érdemes megemlíteni, hogy megjelent drMáriás: Nem élhetek Milošević nélkülcímű önéletrajzi könyve is. Ebben a háborúba sodródó Jugoszlávia, valamint Bada Dada kreatív életének és betegségének olykor vicces, máskor rémisztő, gyakran egyszerre valóságos és szürreális sztorijai is szerepelnek, de azért elsősorban a Tudósok történetére koncentrál. Úgyhogy azok, akiket ez nem érdekel, valószínűleg fel fogják adni az olvasását a rengeteg koncert leírása közepette. Akiket viszont ez érdekel, azoknak nyilván ajánlott.