egy halott naplója

2006

Noran Kiadó

Lehet-e jó a túlvilág, van-e belőle kiút? El lehet-e menekülni a mennyei fogolytáborból? Vajon isten és sátán milyen beosztásban dolgoznak e vezető multinacionális cégnek, a mennyországnak a vezetőségében? Ki az ősanya, aki visszaélve vezető beosztásával az alkalamazottak állandó szexuális zaklatásával üti el az idejét? drMáriás látomása hétköznapi valónkból kiindulva fest meg egy félelmetesen valós képet arról az idealizált (más)világról, amelyben minden eszközzel megpróbálunk kibújni a felelősség alól, hogy a mennyország mi magunk vagyunk, így az éppen olyanná lesz, amilyenné mi tesszük.

„Kissé elfáradtam, mire megpillantottam a házat, amely semmiben sem tűnt különösnek. Ugyanolyan szürke volt, előtte, körülötte sehol senki. Megkerestem a bejáratot, a hatalmas, ablaktalan rozsdás vaskapu mellett a csengőt, megnyomtam és vártam.
Egy sovány, szemüveges, ötven év körüli férfi nyitott ajtót szürke öltönyben. Amikor meglátott, nem szólt semmit, csak kitárta udvariasan előttem a vasajtót, s betessékelt. Lementünk a pincébe, ahol egy kis helységbe léptünk, amelyben egy íróasztal volt, mögötte egy karosszék, előtte egy heverő, a falak előtt hatalmas, iratokkal teli szekrények. A nyirkos, dohos pincehelység nyilván ennek a furcsa figurának volt az irodája.
A szemüveges intett, hogy foglaljak helyet a heverőn, majd az asztal mögé ült.
– Mi járatban? – kérdezte.
– Viszonteladó vagyok. – válaszoltam közömbösen.
– Én meg a sátán. – mondta. – Miben segíthetek?
– Tudja, karácsonyi ajándékokkal házalok, angyalokkal és hóemberekkel.
– Tudom.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy én vagyok itt a főadminisztrátor, így mindenről tudnom kell.
– Most főadminisztrátor, vagy sátán?
– A sátán, aki a főadminisztrátor.
– Akkor most féljek magától?
– Úgyis fél, pedig itt igazából nem lát semmi olyat, amitől félnie kellene, nem?
– Attól szörnyű ez a hely, hogy olyan egyszerű! De mit is beszél? Maga a sátán, aki nem más, mint adminisztrátor? Én azt hittem, hogy maga valami szörnyű lény! Egy lángokat okádó fekete ördög, amelyik össze-vissza rohangál, mindenkit megerőszakol, megharap, meggyilkol, átver, szabadidejében meg óvodákat, kórházakat, hidakat robbant fel!
– Mi a francnak robbangatnék meg rohangálnék én össze-vissza?
– Hogy szörnyű legyen! Ami gonosz, az szörnyű is, nem?
– A gonosz egyáltalán nem szörnyű, hanem nagyonis hétköznapi, és sokszor kimondottan szép és izgalmas. Az emberek termelik a gonoszságot, de annyit, hogy én annyit ha megszakadnék se tudnék. Nekem nincs más dolgom, mint várni. Kivárni, amíg a dolgok elfáradnak, bedobják a törölközőt, majd jön az új önkéntes, adok neki egy nyomtatványt, kitölti, s már el is van intézve. Klubtaggá válik, innentől fogva nekem dolgozik, s nyugodt szívvel mondhatja, hogy én vagyok minden rosszért a felelős. Mindenki sorra kerül előbb vagy utóbb, az én feladatom csak az adminisztráció, de az is épp elég munka.
– És mi van akkor, ha valaki máshol jelentkezik, mondjuk istennél, mert neki akar dolgozni, s nem magának?
– Elméletileg lehetséges, de a gyakorlatban még sohasem történt meg. Mindenki idejön, nekem dolgozik, s csak ha valami nagyon hülye megbánás jön rá, akkor megy és jelentkezik máshol, de az engem nem érdekel, úgyis visszajön, egyébként meg úgyse tudok mit kezdeni a rengeteg emberrel.
– Mindenki gonosz?
– Értelmes! Önző, kapzsi, nagyravágyó, kényelmes! Ezek teszik az embert emberré! A jóság rohadtul unalmas, és az üzletnek egyáltalán nem tesz jót! Higgye el, nincs olyan valamirevaló ember, aki ne nálam jelentkezne!
– S ki jelentkezik akkor istennél?
– Hát, vannak ott is jelentkezők! A gyengék, ügyetlenek, meg akik belegabalyodnak valami bűntudatba.
– Azt akarja mondani, hogy csak a balfaszok mennek istenhez?
– Ha valaki csak egy kicsit is képes gondolkodni, akkor az nekem dolgozik! Én vagyok a biztos fejlődés, a biztos hatalom! Amit az isten csinál, az nem más, mint olcsó mágia.
– És ő hol van?
– Majd meglátja!
– Na és én magának dolgozok?
– Maga egy őrült, egy kiszámíthatatlan állat! Össze-vissza dolgozik, de előbb-utóbb úgyis idejön majd, hogy kitöltse a nyomtatványát!
– Egész életemben egy nyomtatványboltban dolgoztam. Ezek szerint magának?
– Hát persze! A földi való is jóformán teljes mértékben az enyém, de ez a normális! Én vagyok az ész, a hülye emberek meg állandóan csak az érzelmeik után futnak. Mondja, mi a fenének éreznek az emberek egyáltalán, ha semmi hasznuk nincs belőle? Volt már valakinek is haszna abból, hogy szerelmes? Csak a baj van vele, s olyan nevetséges, hogy az szánalmas! A hülye isten meg csak lövi ki apró nyilait, s párosítaná az emberkéit minél szerencsésebben, de a dolog nem nagyon működik! Előbb-utóbb kiderül, hogy az ember gyenge, elégedetlen, összeveszik, mást kíván, majd végül belátja, hogy sokkal jobban szereti a hivatalt, a rendszert, a kiszámíthatót, mint az olyan pillanatok alatt mulandó dolgokat, mint a boldogság.
– Én azért szívesebben kefélnék, minthogy matekleckét írjak!
– Csak nem igazán jön össze, mi? Na, adjak egy nyomtatványt?
– Előbb üzleteljünk! Vegye meg tőlem ezt a sok hülye babát!
– Mit csináljak velük? Emberből is már annyim van, hogy nem tudok velük mit kezdeni! Most vegyem a hátamra még ezt a rakás hulladékot is?
– Persze! Szebb lesz tőle az élete!
– És mit kapok érte cserébe?
– Mit szeretne? Hancurozást egy hatalmas medencében egy gyönyörű nővel?
– Lehet, hogy rám férne! Mindig csak a rengeteg munka ebben a dohos pincében…
– Na, akkor megegyeztünk! Ad nekem egy táska pénzt, én meg összehozok magának egy luxus szexpartyt! Rendben?
– Hát, rendben. Azért kitölti a nyomtatványt?
– Ne nyomtatványozzon itt nekem, hát nem maga mondta, hogy már így is dolgoztam épp eleget magának, mennyit fogok még ezután!? Most adja ide a pénzt, én meg máris szervezem a felejthetetlen bulit!
– Mégis mit csináljak azzal a sok ronda babával?
– Ajándékozza a jelentkezőknek!
– De ezek nem az én cégem reklámbabái!
– Éppen azért! Megtévesztésből!
– De erőszakos egy állat maga! Na, pakolja őket oda a sarokba!
Kipakoltam a babákat a pinceiroda sarkába, felegyenesedtem, mire ő a táskára szegezte az ujját, csettintett egyet, s az tele lett pénzzel.
– Köszönöm! – mondtam.
– Nincs mit! Ne felejtse el megszervezni a bulit, mert nagyon ráfarag!
Felálltam, s az ajtó felé indultam. Udvariasan kikísért, felsóhajtott, tudtomra adva, hogy még milyen sok munka vár rá, majd bekulcsolta mögöttem a kaput.
Hű, ma a sátánnal találkoztam! És milyen kimért és barátságos volt! Ugyanakkor kegyetlenül szürke, meg unalmas is egyben. Na de azért engem sem kell félteni. Még neki is el tudtam adni ezt a sok hulladékot! Hé, ősanya, te rohadt állat! Eladtam a szemetedet még magának a sátánnak is! Vagy lehet, hogy eddig is csak az ő embereivel üzleteltem? Na de hol bujkálnak a többiek? Mindegy. Õsanya, szereztem neked egy új szeretőt, akit majd beledarálhatsz a medencédbe! Vagy talán eddig is összejátszottatok?
Visszaballagtam a hatalmas épületbe s egyenesen az irodába mentem. Ott ült a főnök, aki tisztára olyan volt, mint kollégája, a sátán, s nem tudta eltitkolni, hogy nem hisz a szemének, hogy itt lát, hogy még az ő főnökével is üzletet kötöttem, s rásóztam azt a rettenetes sok haszontalan kacatot.
– Valami rendes kaját szerezhetnél a legjobb menedzserednek! -mondtam neki egykedvűen, majd leraktam az asztalára a pénztől dagadó táskát, kimentem, s becsaptam magam mögött az ajtót.
Míg a kádban fürödtem ismét a gyümölcskirálynőn járt az eszem. Vajon miért álmodtam azt a rohadt tükrözést? Mit akarhat velem? Inkább tüntessen ki, vagy léptessen elő, minthogy a hátsómban turkál! Hisz a legjobb katonája vagyok! Menjen helyettem inkább a kopasz főnök a betonházak elátkozott ördögei közé babákat árusítani, mi meg majd addig az asszisztenssel kidolgozunk egy új fejlesztési tervet! Tele vagyok ötletekkel! Fel lehetne lendíteni ezt az egész kócerájt! Még annyi mindent lehetne itt eladni ennek a tömérdek idiótának! Az én teljesítményemhez képest itt egy általános lazsálás van! Hát hogy engedheti meg ezt magának egy komoly cég?
Amikor kijöttem a kádból a lakás már ki volt takarítva, a szépen díszített asztal közepén egy három emeletes lazactorta várt, melynek a tetején két színes marcipánfigura díszelgett egymáson: az ősanya menyasszonyi ruhában lovagolt rajtam, a legyőzött, tehetetlenül fekvő vőlegényen.