Mona Lisa és a tenger

Noran Könyvesház, 2015

A ragadós könyv

Az Újvidéken született író, festő, zenész hetedik regénye stilisztikailag jelentős mértékben eltér a korábbi könyveitől. A szociohorrortól eljutott a groteszk romantikáig. De mégis: mi ez az egész?

Az első, 2004-ben kiadott és idén kínai nyelven is megjelenő Lomtalanítás című, a szerző által „brutális hangvételűnek” nevezett regényét a kritikusok műfajteremtő szociohorrorként definiálták, addig legújabb műve ennek éppen a szöges ellentéte. Egy szokatlanul pajzán, kendőzetlenül vicces és kíméletlenül groteszk romantikus regényről van ugyanis szó, amely egy fiatal festőművész vívódásairól és sikereiről szól.

„A zene a szívem, a festészet a lelkem, az írás az agyam! Mindegyiknek megvan a maga helye, szerepe, feladata” – mondta a Tudósok együttes kultikus rajongással övezett 49 éves frontembere tavaly decemberben a PS Magazinnak adott interjújában, és egyúttal elárult néhány műhelytitkot is készülő regényéről. „Immár négy hónapja nem festettem semmit, mert regényt írok. A festészetről. Mona Lisa és a tenger lesz a címe, és rengeteg lesz benne a szerelem, csak úgy ragad majd kézhez a kötet. De lesz benne vér is, s leginkább a festészethez és az isztriai tájhoz kötődő élményeim, gondolataim. Kiindulópontja, hogy szerintem a Mona Lisa című festmény ronda.”

A meseszerű könyv egyáltalán nem a Mona Lisa személyazonosságát övező középkori titkok nyomába ered. Sokkal inkább szól a festészetről magáról egy többrétegű, számos regisztert megszólaltató, kortalan történetbe ágyazva. Az alig több mint kétszáz oldalas könyv egyik előképe minden bizonnyal Voltaire 1759-es szatirikus regénye, a Candide vagy az optimizmus lehetett, drMáriás könyvét ugyanis hasonlóan gunyoros hangvétel jellemzi a kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag cselekményről és a helyenként már-már fantasztikusnak tűnő vagy éppen abszurd epizódokról nem is beszélve.
A Mona Lisa és a tenger tulajdonképpen egy az Isztriai-fél­­szigeten játszódó, művészeti-filozófiai reflexiókban és meghökkentő kalandokban gazdag regény, amivel drMáriás korántsem tagadta meg egészen a védjegyévé vált harsány és kritikai hangvételt. A Tudósok zenekar énekes-trombitás-harsonás-szaxofonos vezetője a prózájában ezúttal is mesterien alkalmazza a karikaturisztikus eltúlzás eszközét, így a klasszikus értelemben szépnek is nevezhető keserédes-szatirikus történetben folyamatosan és hangsúlyosan jelen van a pornográfia határát súroló kacér erotika, a burleszkbe illő verbális és testi agresszió, illetve a finom borok kultusza is. Rövid fejezetekből felépülő, sodró lendületű könyvében drMáriás tényleg nem rejti véka alá a Mona Lisa című festményről alkotott véleményét, de a narráció további metareflexív mozzanatai még izgalmasabbá és szórakoztatóbbá teszik művét.

„Ki tudja megmondani, hogy mi is a szép? Az emberek zöme úgy gondolja, hogy Leonardo Mona Lisája gyönyörű, én viszont épp az ellenkezőjét. Azt, hogy meglehetősen ronda, legalábbis az őt ábrázoló festmény azt bizonyítja. (…) Az egész világ abba a festménybe szerelmes – horkantam fel –, amelyen egy kerek fejű, pogácsaképű, elhízott, tunya, a hétköznapinál is hétköznapibb nő szomorúan mosolyog. Szerinted ez normális? (…) még egy sután megrajzolt, szemétdombon nyávogó kiscica látványa is ezerszer izgalmasabb és százszor több mindenről szól! A szenvedésről, a kiszolgáltatottságról, a gonoszságról, az elhagyatottságról, a reményről, a gyengédségről, a játékosságról és még ezer minden másról! A Mona Lisa pedig nem szól semmi másról, mint hogy nem tudjuk arról a valakiről, hogy igazából férfi-e vagy nő, mert Mona Lisa arcában ott van Leonardóé is, miközben egyszerre mosolyog és szomorkodik, mert olyan trükkösen festette meg, hogy a saját lelki hangulatodat látod bele.”

Ezek az egyszerre kemény, de felettébb szellemes szavak a regényben csak Botticelli néven emlegetett tanár és festőszájából hangzanak el, aki a történet főhőse és narrátora egy személyben. Egy messzi és romos tengerparti világítótoronyból érkezik meg vándorként egy kis falucskába, ahol rajztanárként kap állást a helyi iskola igazgatónőjének jóvoltából. Botticelli óriási harcokat vív öntörvényű, de tehetséges tanítványaival, akiket a legnagyobb festők után nevez el, a regény egyik legviccesebb rétegét pedig az ezzel való, művészettörténeti utalásokban tobzódó és intenzív játék jelenti. A bormámorban úszó festőnek nemcsak Leonardo nevű ellenfelével, hanem a nőkkel is meggyűlik a baja: összeszűri a levet a Szűz Máriának becézett idősödő igazgatónővel, majd az egyik gyönyörű és fiatal tanítványával is, akit csak Mona Lisának nevez, miközben megállás nélkül festi festményeit és önti kupájába a borokat.

A sok esetben arcpirítóan pikáns jeleneteket gyakran váltják fel lírai szépségű passzusok, amelyekben drMáriás az isztriai táj és a női test szépségén túl az alkotás lélektanáról, az ábrázolás nehézségeirôl és a művészet feladatáról elmélkedik, de egyúttal a képzőművészeti szcéna működése elé is görbe tükröt tart, kíméletlenül leleplezve annak összefonódásait és más visszásságait. Teszi mindezt zsigeri humorral, kíméletlen iróniával és a költőkre jellemző látomásos varázserővel.

Bajtai András